Placebós nosztalgia

Valószínűleg túlságosan sok Placebo számot hallgattam ma délután és elkapott a nosztalgia. Tudniilik, sokat hallgattam őket gimi vége- egyetem eleje felé, amikor nem voltam túl jó passzban. Hozzátartozik ehhez persze az is, hogy rendre lemondom a bulimeghívásokat azon kapva magam, hogy már nem igénylem és hovatovább,még kellemetlenül is érint a dolog.

Tegnap este is sokat gondolkoztam ezeken,meg azon a mondaton,amit anno a lakótársammal elemezgettünk: hogy azoknak van szükségük az alkoholgőzös hajnalokra,akik valójában nagyon rosszul vannak valamitől. Mert, most így visszagondolva,tényleg így van.

Kőkemény túlzásokba estünk néhány barátommal tavaly meg tavalyelőtt. Nem volt olyan este,hogy ne a kollégiumban vagy a törzshelyünkön ittunk volna, és nem egy-két pohár bort, Habzsoltuk a mértéktelenséget,és ezt most nem azért mondom,mert prűd p*csa lettem,aki ezt elítéli,mert azért nyilván élveztem én is valamilyen szinten. Csak visszagondolva,tényleg szomorú. Akármennyit ittunk is,azért hazafele hajnalban, vagy reggel hatkor a konyhában cigizve mindig kénytelen voltam beismerni magamnak: nem vagyok jól,nem vidámságból csinálom. Egyedül voltam,rengeteg ember között. Nem tudtam,merre tart az életem,akarom-e azt,amit csinálok,hiányoztak az igazi barátaim (nem az ivócimborák) és persze még mindig sértett voltam és megbántott, rejtegettem a szívemet,amennyire csak tudtam. Sosem drámáztam,sosem veszekedtem, nem csináltam a fesztivált, inkább csak rendszeresen visszatértem ahhoz az életmódhoz,ami rettenetesen ki tudja égetni az embert. Egy idő után már nem volt elég az alkohol, unottan támasztottam a pultot,és a sok vadbarmon se tudtam már nevetni,akik mindenféle pletykákat terjesztettek arról,hogy milyen éjszakákat töltöttünk együtt (merthogy ezekből semmi sem volt igaz,a magánéleti zűrök után a legkevésbé a szórakozóhelyeken kovácsolt egyéjszakás kalandokra volt kapacitásom), inkább hányingerem volt ettől is. Ilyenkor elkerülhetetlenül kialakul az a helyzet,hogy mindenki ismer mindenkit,mindenki pletykál,de csak a felszínen és az akciós vodkában feloldódik minden, újra ott lesz egymásnak tíz ember,akiknek egyébként semmi dolguk sincs a másikkal,de mind a tíz annyira tönkre van menve,hogy jól esik elhinni,hogy van mellettük valaki,akivel ihatnak,akivel beszélgethetnek,még ha csak pár óráról is van szó. És akármennyire tisztában voltam ezekkel, csak a nappali fénynél voltam józan és stabil, utána minden este felvettem a telefont és mentem velük egy olyan buliba, ahonnan kimerülten és még sérültebben értem haza,mint előző este. 
Ez már nem az én bulim. És ez boldoggá tesz. Boldog vagyok,hogy vége,mert tudom,hogy ilyen téren instabil vagyok és hajlamos arra,hogy azt gondoljam,nekem ez jó. De hirtelen minden a helyére zökkent. Kezdtek megoldódni a bajaim,és lenyugodtam. Mert most már van,akire számíthatok, megölel ha baj van,és kiderült az is (ismét),hogy ki az igazi legjobb barátom. Szóval hálás vagyok. Nincs meg mindenem,amit szeretnék, de mindenem megvan,amire szükségem lehet, és már össze sem lehet hasonlítani azt a lányt, aki egy évvel ezelőtt tántorgott haza remegve, és azt,aki most itt ül. Aki hálás a Sorsnak,hogy ezt most mind átélheti és egy kis szerencsével,meg is értheti.