Valójában

Én is szeretnék kevesebbet kattogni a dolgokon. Szeretnék pont annyira bízni,vakon,mint amennyire

prédikálom,hogy azt kell. Szeretnék kevesebbszer félni és szeretném félretenni az elmúlt két évet és felgyorsítani ezt az egész gyógyulási folyamatot. Szeretnék annyira gondtalan lenni,mint amennyire mutatom a legtöbb embernek. Szeretném,ha végre megszűnne ez a szorító érzés a torkomban és szeretném,ha végre nem mérgezné meg a jelen pillanatait. Hiszen szeretem. Még mindig tudom szeretni és akarom is szeretni. Megtanultam szeretni. Megtanultam és tudom szeretni, mert túl sok minden történt ahhoz,hogy ez már csak buta játszadozás legyen. És hiszek is Neki, valahol mélyen,mert bizonyított már. Csak néha,

nagyon ritkán befészkeli magát a fejembe az a kérdés,hogy el tudom-e felejteni úgy igazán azt a sok

mindent,amit megcsinált velem? Hogy le tudom-e annyira zárni a múltamat,hogy ne csorogjon bele a jelenünkbe? Most már együtt vagyunk, most már vége a rossznak. Vége kell,hogy legyen. Nem hagyhatom,hogy a félelmem elrontsa. Hiszen az elején tisztáztuk,hogy ennek csak úgy van értelme, ha félretesszük azt,ami történt és új lappal kezdünk. És én nagyon akarom ezt és igyekszem is tartani magam hozzá. De néha az ember nem tudja legyűrni a saját oldalát, a félelmeinket iszonyatosan nehéz félretenni,ha egyszer már megbántottak. Boldog vagyok Vele,de havonta egyszer régi ismerősként üdvözlöm a kérdéseimet: meddig? Hogyan? Képes rá? Képes egy ember annyira megváltozni,hogy bebizonyítsa a másiknak,hogy többé nem kell félnie tőle? Mert én nem hiszek abban,hogy azt bántjuk a legjobban,akit a legjobban szeretünk. Akit szeretünk,azt nem bántjuk. És ha egyszer bántott,akkor lehetséges hogy mégis tud szeretni? Mi ketten romokból építettünk várat. Nem hagyom leomolni. Csak nekem még időre van szükségem,azt hiszem. Biztonságos időkre,amik elringatnak és megmutatják nekem, hogy nem fogok újra sírni miatta,mert nem engedi,mert nem akarja, mert működik,mert működnie kell,mert mindketten hiszünk benne.