Minden első bejegyzés olyan nevetségesen fületlen-farkatlan. Próbálkozni kellene valami összegzéssel vagy legalábbis körbeírni,hogy nagyjából miről fog szólni a nagy odamondás és hogy miért is csinálta az illető a blogot. Jelen esetben nem történt semmi drasztikus, igazából csak hiányzik ez a blogolósdi,hogy leírhassam azokat a dolgokat,amiken nap közben agyalok. Nincsen tematika, se semmi, ez csak úgy lesz,magamnak. Néha egy-két sor,máskor meg két oldalas ömlengés valamiről,ami éppen megtörtént velem. Nagyon remélem,hogy ezt most nem hagyom abba pár hónap után és kitart a lelkesedés.

Egy huszonhárom éves egyetemista lány végül is miről írhatna? Munkakeresésről, egyetemről, magánéletről, arról,hogy ki hogyan találja meg önmagát vagy milyen zsákutcákba fut,míg keresi azt a valakit, aki igazán Ő. Ha egyáltalán megtaláljuk. Bár lehet,hogy csak felesleges mánia úgy leélni egy egész életet,hogy keresünk, határvonalakat húzunk és diagnosztizálunk, dobozolunk,címkézünk és a címkéink alapján próbálunk lenni valamilyenek. Saját magunk felett ítélkezünk a legkeményebben. Szinte egyikünk sem mer igazán önmaga lenni,és nem azért,mert a környezetünk elítélne (szerintünk), hanem azért,mert mi magunk vagyunk néha túl gyávák ahhoz, hogy beismerjük a személyes kis dolgainkat. Magunkban építünk fel egy ideális énképet,és ami kicsit nem passzol bele, azt mereven kiiktatjuk és eszünkbe sem jut aszerint élni,amit pedig olyan bőszen hangoztatunk: olyan vagyok,amilyen. 

Honnan jó egy ember és hol van az a határ,ahonnan már rossz? Egy darabig azt hittem,hogy jó emberismerő vagyok,de az elmúlt két évben rá kellett jönnöm,hogy ritka vacak az ítélőképességem,ha olyan emberekről van szó, akik egy icipici befolyással is bírnak az életemre. Ez van, falaknak ütközök, de egyetlen dolgot szeretek magamban: azt,hogy makacs vagyok. Ha valami fontos,és egyszer megszeretem (csak egy kicsit is) akkor nem engedem el könnyen. Persze,ennek megvan a maga rossz oldala is, mivel hajlamos vagyok ragaszkodni olyan emberekhez is, akik inkább csak ártanak nekem és végtelen plusz egy pofára esés kell ahhoz,hogy belássam,hogy talán jobb lenne nélküle. Utána persze meg jön a nagy sírás-rívás, mert összeomlik a kis dédelgetett álomképem és be kell látnom,hogy az illető,akibe minden idealizmusom és hitem belevetettem egészen konkrétan csak egy seggfej és hülye voltam. De néha előfordul,hogy az idő és a dologba fektetett energia igazolja önmagát és megtalálom azt,amiben végig hittem,hogy ott van. Olyankor pedig minden pofon helye enyhül és már balzsam sem kell a sebekre. A többi seb pedig,ami ott marad csak hasznos:a részeim lettek, talán segítenek,hogy a továbbiakban kicsivel okosabb legyek és most már tényleg csak olyan embereket gyűjtsek magam köré,akik valójában is odavalóak. Mindenesetre a tévedéseimet sem szégyellem. A mai napig megőriztem minden emberből valamit,amit (minden átélt dráma ellenére) imádok bennük és tudok értékelni. Belőlük építettem fel a jelenlegi önmagamat,mindenki egy-egy jó oldala vagy vonása hozzátesz egy picit ahhoz a valamihez,amit magamban őrizgetek: hogy lehet szeretni az embereket és le lehet élni úgy egy életet, hogy a legvégén majd hálás tudjak lenni mindenért amim volt és lehet.