Placebós nosztalgia

Valószínűleg túlságosan sok Placebo számot hallgattam ma délután és elkapott a nosztalgia. Tudniilik, sokat hallgattam őket gimi vége- egyetem eleje felé, amikor nem voltam túl jó passzban. Hozzátartozik ehhez persze az is, hogy rendre lemondom a bulimeghívásokat azon kapva magam, hogy már nem igénylem és hovatovább,még kellemetlenül is érint a dolog.

Tegnap este is sokat gondolkoztam ezeken,meg azon a mondaton,amit anno a lakótársammal elemezgettünk: hogy azoknak van szükségük az alkoholgőzös hajnalokra,akik valójában nagyon rosszul vannak valamitől. Mert, most így visszagondolva,tényleg így van.

Kőkemény túlzásokba estünk néhány barátommal tavaly meg tavalyelőtt. Nem volt olyan este,hogy ne a kollégiumban vagy a törzshelyünkön ittunk volna, és nem egy-két pohár bort, Habzsoltuk a mértéktelenséget,és ezt most nem azért mondom,mert prűd p*csa lettem,aki ezt elítéli,mert azért nyilván élveztem én is valamilyen szinten. Csak visszagondolva,tényleg szomorú. Akármennyit ittunk is,azért hazafele hajnalban, vagy reggel hatkor a konyhában cigizve mindig kénytelen voltam beismerni magamnak: nem vagyok jól,nem vidámságból csinálom. Egyedül voltam,rengeteg ember között. Nem tudtam,merre tart az életem,akarom-e azt,amit csinálok,hiányoztak az igazi barátaim (nem az ivócimborák) és persze még mindig sértett voltam és megbántott, rejtegettem a szívemet,amennyire csak tudtam. Sosem drámáztam,sosem veszekedtem, nem csináltam a fesztivált, inkább csak rendszeresen visszatértem ahhoz az életmódhoz,ami rettenetesen ki tudja égetni az embert. Egy idő után már nem volt elég az alkohol, unottan támasztottam a pultot,és a sok vadbarmon se tudtam már nevetni,akik mindenféle pletykákat terjesztettek arról,hogy milyen éjszakákat töltöttünk együtt (merthogy ezekből semmi sem volt igaz,a magánéleti zűrök után a legkevésbé a szórakozóhelyeken kovácsolt egyéjszakás kalandokra volt kapacitásom), inkább hányingerem volt ettől is. Ilyenkor elkerülhetetlenül kialakul az a helyzet,hogy mindenki ismer mindenkit,mindenki pletykál,de csak a felszínen és az akciós vodkában feloldódik minden, újra ott lesz egymásnak tíz ember,akiknek egyébként semmi dolguk sincs a másikkal,de mind a tíz annyira tönkre van menve,hogy jól esik elhinni,hogy van mellettük valaki,akivel ihatnak,akivel beszélgethetnek,még ha csak pár óráról is van szó. És akármennyire tisztában voltam ezekkel, csak a nappali fénynél voltam józan és stabil, utána minden este felvettem a telefont és mentem velük egy olyan buliba, ahonnan kimerülten és még sérültebben értem haza,mint előző este. 
Ez már nem az én bulim. És ez boldoggá tesz. Boldog vagyok,hogy vége,mert tudom,hogy ilyen téren instabil vagyok és hajlamos arra,hogy azt gondoljam,nekem ez jó. De hirtelen minden a helyére zökkent. Kezdtek megoldódni a bajaim,és lenyugodtam. Mert most már van,akire számíthatok, megölel ha baj van,és kiderült az is (ismét),hogy ki az igazi legjobb barátom. Szóval hálás vagyok. Nincs meg mindenem,amit szeretnék, de mindenem megvan,amire szükségem lehet, és már össze sem lehet hasonlítani azt a lányt, aki egy évvel ezelőtt tántorgott haza remegve, és azt,aki most itt ül. Aki hálás a Sorsnak,hogy ezt most mind átélheti és egy kis szerencsével,meg is értheti.

 

cím nélkül

Mostanság nem írtam, elhavaztak (haha...) az ünnepek meg a munkakeresés. Remélem, jól telt mindenki karácsonya és mindenki ugyanannyit zabált,mint én.

Karácsony másnapján bele is vethettem magam a tanulásba, január hatodikán vizsga,és nem engedhetem meg magamnak,hogy ez még egyszer elússzon. Most télen már feltétlen diplomát akarok,akkor is,ha ez előreláthatólag felemészti (majdnem) minden időmet és energiámat. JA,mert még azt sem írtam le,hogy január elején kezdek az új munkahelyemen,szóval tessék szorítani,hogy legalább egy minimális szinten is élvezzem és lehetőleg még a konyhára is hozzon valamennyit. Na de szóval, a tanulás még azt a csekély -szinte nem is létező- ünnepi hangulatomat is lerombolta,amit csak tovább tetézett a tény,hogy amikor kimentem a garázsba pár dologért,nem fáztam. PEDIG PÓLÓBAN VOLTAM. Botrányos,hogy Gaslight Anthemet hallgatok és tisztára olyan érzésem van, hogy legyen már holnap és üljünk ki a tópartra a többiekkel gitározni meg sörözni. ÍGY, DECEMBER 27.-ÉN.

Le is huppanok ismét az amerikai történelemhez, azon szerencséseknek, akik még megtehetik, további kellemes pihenést!

*sír*

  

 

Nem,nincs jobb annál az érzésnél,amikor itthon ülök az ágyon, hallgatom a szívverésemet,és tudom,hogy nemsokára hazaér. Átölelhetem, magamhoz húzhatom.

Talán egy érzés jobb csak: amikor hallom a kulcsot elfordulni a zárban.

Miku

Minden kedves erre tévedőnek szép napot kívánok, sok-sok csokival és édességgel! 

+18(egyébként a perverz fantázia tuti az öregedés jele. Süti ma írt egy sms-t,hogy Mikulás csomaggal vár otthon. mit ne mondjak, nem épp ártatlanul kuncogtam fel.)

Tévhitek

Könyvek foglalkoznak a témával,meg mindenhol azt lehet hallani,hogy a férfiak és a nők mennyire különböznek. Hogy Mars meg Vénusz, hogy az agy bal meg jobb félteke, meg érzelmek meg érvek satöbbi. De mi van akkor,ha nem is különbözünk annyira egymástól? 

Sosem érdekelt különösebben ez a téma,mindig csak elkönyveltem,hogy így van és kész,én nő vagyok,ő meg férfi. De a múlt hét folyamán egyre többször kaptam magam azon,hogy a Sütimmel pont azon kacagunk,hogy mennyire vicces helyzeteket produkál ez a dolog. (Nem olyanokra kell gondolni,hogy role-playing meg hogy szerepet cseréltünk, félreértés ne essék.)

Egy eset után fészkelte be magát a téma az agyamba. Hajnalban mikor mindketten már az igazak álmát aludtuk, a barátom telefonjának pittyegésére ébredtem. Süti is felkelt, elolvasta az sms-t majd nevetve mesélte,hogy az egyik haverja írt neki, miután sikerült becsajoznia, és értesítette az örömteli eseményről.

Mivan?

A pasik ugyanúgy kibeszélik ezen "pici" dolgaikat,mint mi, csak ők éppenséggel nem a pizsipartik biztos homályában, hanem inkább kihúzódnak a szórakozóhely mosdójába,hogy megeresszenek egy dicsekvő üzenetet. Ugyanúgy a legjobb barátjuk az első,aki megtudja és a hétvégi sörözés közben ugyanúgy kivesézik minden mozdulatunkat és mondatunkat. 

Egy másik alkalommal fültanúja voltam két haver elemző beszélgetésének is: "Ugyan már, biztos érdekled, láttam,amikor a karodra hajtotta a fejét, mosolyogott." Habár nem tettem szóvá a dolgot, csak magamban mosolyogtam, elkönyveltem,hogy a férfiak nem a Marsról és mi, nők nem a Vénuszról jöttünk. Nem bizony. Ugyanazon a bolygón élünk mind a ketten, a postacím mindkét esetben a Föld.

Muszáj elmennem

Ha esetleg eddig nem lenne elég hosszú a lista,hogy miért is lenne jó megnyerni a lottó ötöst,akkor most hozzácsapok még egyet: két napig sírnék boldogságomban,ha ezekre a helyekre elmehetnék,csak egyetlen egyszer életemben.



A tenger csillagai a Vaadhoo szigeten

Salar de Uyuni, Bolívia

Aaaarrghhhhnnnyyyyyprrr (L)

Milyenszépnapvanma, szerda

Ez is csak egyike volt azon napoknak,amikor sehogy se tudom rávenni magam arra,hogy értelmes emberi lényként funkcionáljak. 11-kor keltem,csurom vizesen, nem tudom,hogy beteg voltam-e vagy csak az a hülye dínós álmom tehetett az egészről. Egy szó,mint száz, nagyon nyűgösen ébredtem és még a reggeli zöld teámat is kábé húsz percbe tellett megcsinálnom. Akkor már ott éreztem,hogy jobb,ha ma egész egyszerűen nem csinálok semmit sem.

Miután leküldtem az ipari mennyiségű egészséges nedűt, továbbá letudtam a napi Szex és New York adagot (egyébként fogalmam sincs,minek nézem, Carrie és Charlotte halálra idegesít azzal a ténnyel egyetemben,hogy ebben a sorozatban még a legcsóróbb csaj is lazán kipenget ötszáz dolcsit egy cipőért)egy rakat céget becéloztam az önéletrajzommal. Hátha. Ugyan februárban esedékes a diploma,de nem akarok akkor nekikezdeni munkát keresni. 

Na,és. Miközben küldözgettem szerte a CV-ket, azon gondolkoztam,hogy valójában mennyire akarom én ezt. Persze,a körforgás egyszerű: albérletben lakom,tehát lakbért fizetek. Mivel lakbért van,pénz is kell. És mivel pénz kell, munka kell. Csak éppen pályakezdőként nem dúskálok az ajánlatokban,mert a két szép szememért(egyébként nem, mandulaszemeim vannak,túl kicsik) nem kapok lehetőséget sehol. Pláne nem olyan helyeken,ahova szívesen mennék dolgozni. Ahhoz,hogy én olyan környezetben dolgozzak, amikről kislányos álmaimban (és nem a dínósokban) fantáziálgatok,minimum sikerrel kéne lottóznom. Vagy olyasmi. Például az UNICEF-et is esélytelen megcélozni,mivel a honlapjukat nézegetve rá kellett jönnöm,hogy javarészt ők is önkénteseket keresnek. És bármennyire szívesen dolgoznék nekik, sajnos nem engedhetem meg magamnak,hogy napi 7-8 órákat lenyomjak ingyér'. A másik kis álmom pedig,hogy egyszer lesz egy teaházam, szintén megkövetelne egy laza ötmilliót,hogy beinduljon. Szóval egy ideig még biztosan maradnak az irodai munkák meg a kuncsorgás a lelketlen multiknak, hogy ugyan kérlek, ha már ennyire kapálózok,legalább válaszra méltasd a számtalan e-mailemet.

Ilyenkor meg mindig elkalandozok,hogy én milyen vagyok,milyen lehetek,mit akarok, jön a szokásos tangó. Rájöhetek egyáltalán valaha? Vagy az egész életem erről a keresésről fog szólni? Azt hittem,huszonhárom éves koromra képes leszek épkézláb mondatokban összefoglalni,hogy milyen ember is vagyok. Na,hát nagyon nem. Az egyetemen állítólag megtalálod önmagad. Jó,nem akarok igazságtalan lenni, van még 2-3 hónap,hogy az egyetem megmutassa nekem önmagam,de kétlem,hogy ez az ő dolga lenne. Mindegy is,lehet csak nyűgös vagyok. Hiányzik a barátom. Legyen már hétvége.

Meg had nyerjek már a lottón! 

Vajon hányan vannak így,amikor velem találkoznak?

fun fact 2

Akasztják a hóhért.

Valójában

Én is szeretnék kevesebbet kattogni a dolgokon. Szeretnék pont annyira bízni,vakon,mint amennyire

prédikálom,hogy azt kell. Szeretnék kevesebbszer félni és szeretném félretenni az elmúlt két évet és felgyorsítani ezt az egész gyógyulási folyamatot. Szeretnék annyira gondtalan lenni,mint amennyire mutatom a legtöbb embernek. Szeretném,ha végre megszűnne ez a szorító érzés a torkomban és szeretném,ha végre nem mérgezné meg a jelen pillanatait. Hiszen szeretem. Még mindig tudom szeretni és akarom is szeretni. Megtanultam szeretni. Megtanultam és tudom szeretni, mert túl sok minden történt ahhoz,hogy ez már csak buta játszadozás legyen. És hiszek is Neki, valahol mélyen,mert bizonyított már. Csak néha,

nagyon ritkán befészkeli magát a fejembe az a kérdés,hogy el tudom-e felejteni úgy igazán azt a sok

mindent,amit megcsinált velem? Hogy le tudom-e annyira zárni a múltamat,hogy ne csorogjon bele a jelenünkbe? Most már együtt vagyunk, most már vége a rossznak. Vége kell,hogy legyen. Nem hagyhatom,hogy a félelmem elrontsa. Hiszen az elején tisztáztuk,hogy ennek csak úgy van értelme, ha félretesszük azt,ami történt és új lappal kezdünk. És én nagyon akarom ezt és igyekszem is tartani magam hozzá. De néha az ember nem tudja legyűrni a saját oldalát, a félelmeinket iszonyatosan nehéz félretenni,ha egyszer már megbántottak. Boldog vagyok Vele,de havonta egyszer régi ismerősként üdvözlöm a kérdéseimet: meddig? Hogyan? Képes rá? Képes egy ember annyira megváltozni,hogy bebizonyítsa a másiknak,hogy többé nem kell félnie tőle? Mert én nem hiszek abban,hogy azt bántjuk a legjobban,akit a legjobban szeretünk. Akit szeretünk,azt nem bántjuk. És ha egyszer bántott,akkor lehetséges hogy mégis tud szeretni? Mi ketten romokból építettünk várat. Nem hagyom leomolni. Csak nekem még időre van szükségem,azt hiszem. Biztonságos időkre,amik elringatnak és megmutatják nekem, hogy nem fogok újra sírni miatta,mert nem engedi,mert nem akarja, mert működik,mert működnie kell,mert mindketten hiszünk benne.

fun fact

Fiatalok és lelkesek

Újra és újra megfogadom,hogy soha többet nem jövök haza a vasárnap délutáni busszal, márpedig azon egyszerű indok miatt, mert a gimnazisták akkor jönnek vissza a kollégiumba és gyakorlatilag egy városhatárral korábban kell felállnom a helyemről,hogy időben le tudjak kecmeregni a buszról (mivel a bazinagy táskáikat eszükbe sem jut esetleg a lábukhoz,az ülés alá tenni, ááá,dehogy,annak ott a helye az amúgy kábé ötven centi széles kis folyosón). 

Mindenesetre egy élmény ezekkel az üde,fiatal, pre-humán egyedekkel együtt utazni három órát. Megtalálható minden féle-fajta belőlük: a népszerű csaj, aki három kézitáskával száll fel, és két perccel azután,hogy helyet foglalt, mindent a lehető legjobban látható helyre helyez, lett légyen szó akár ájfónról, márkás sálról, napszemcsiről vagy fejlődésben lévő melleiről. Aztán persze utána jön a sorban a kissé különc,de egy időben hiperstílusos hippi, aki a legnagyobb műgonddal tudta összeválogatni azokat a ruhadarabokat,amik első ránézésre szakadtnak tűnnek, de körülbelül egy havi minimálbért érnek. Ő általában leül a busz közepe fele, előveszi a Coelho/Oravecz/Müller/Popper könyvet és nagy sóhajok közepette minden ötödik oldalról kiposztol két sort facebookra, úgy tartva a mobilt,hogy még én is tisztán látom,milyen oldalon lóg épp,pedig három sorral hátrébb vagyok. Aztán ugye felszállnak a focista fiúk, a félrecsapott sapival a fejükön na meg a sporttáskáikkal. Kifejezetten figyelnek arra,hogy mindenki tisztán hallja az élménybeszámolót a legutóbbi edzőmeccsről. Érdekes módon mindegyik másnapos szokott lenni a fontosabb meccsek előtt, és ezek a másnapok persze megérnek egy húsz perces monológot,amit mindenkinek végig kell hallgatnia. Na meg persze vannak azok, akik a többség szerint nem különlegesek. Az átlag lányok/fiúk,akik szintén csak azért küzdenek,hogy épségben lekeveredjenek a heringjáratról és mehessenek dolgukra. Semmi feltűnő ruha, harsány átkiabálás a másik sorba. Bedugják a fülhallgatót és bámulnak ki az ablakon. Mindig próbálom elképzelni,min gondolkozhatnak, hogy honnan jönnek,milyen a családjuk, milyen az életük a másik városban,ahova éppen tartanak. Hogy milyen könyvet írnának, ha írniuk kellene.

Merengést félretéve, igazán nem akarok szemétkedni,én is voltam gimis. Viszont minden egyes alkalommal eszembe jut,hogy vajon én is ilyen (bocsánat,de) idegesítő voltam 4-5 évvel ezelőtt? Valószínűleg. Plusz,soha nem gondoltam volna (nyilván, ahogy senki nem gondolná) de én is beálltam azok sorába,akik úgy kezdik a mondatot,hogy "amikor én fiatalabb voltam..." és mindezt teszem huszonhárom évesen. Mindenki elindult egy lejtőn,amin nincs megállás,amiről mindenki látja,hogy nem jó, el is ismerik,hogy nem jó, mégsem tudnak ellene tenni semmit. Napi szintű agybaj,és mindenki felháborodik rajta,tudom,de ilyenkor az általuk mutatott tükörben látom magam: hogy én miben és mennyit változtam és hova változhatok még. Olyan irányba akarok változni,hogy ha írnom kéne egy könyvet, akkor olyan könyvet írhassak,ami megéri a betűit.

Visszatérve a gimisekhez: van köztük egy kedvencem. Minden héten látom a buszon. Körülbelül 16 vagy 17 éves lehet a fiú,és minden alkalommal ugyanazzal a szigorú arckifejezéssel ül le és bámulatos módon ez az arckifejezés semmit nem változik két óra leforgása alatt. Pedig mindig van egy-két lány,aki mellé zuttyan és rázúdítja élete fontos észrevételeit,  ("baaasszus, otthon hagytam a gyújtómat"), meghökkentő tapasztalatait ("múlthéten mocsok másnapos voltam,de nem hánytam be a reggeli irodalomórán") vagy megosztja vele aggályait ("szerinted Kati lefeküdt Petivel abban a buliban?"), a srác mégis képes ugyanazzal a semmilyen mimikával végighallgatni és jó vastagon lesajnálni a lányokat. Mindig elképzelem,hogy egyszer már én is mellé ülök és beszélgetek vele. De elvetem az ötletet,mivel biztosan félreértené,és semmi kedvem magyarázkodni,hogy nem,nem tetszik nekem, csak tudod van úgy,hogy kíváncsi vagy egy ember mondataira.

El is mennék szó nélkül emellett,hiszen mindenki átmegy ezen az életszakaszon és mindenkinek el kell ismerni,hogy bizony 16 évesen mindannyiunkat fejbe kéne kólintani. De ez így van rendjén. Viszont miután a következő párbeszédet végighallgattam,minden jószándékom ellenére nem bírtam nem kiégni:

Lány1: Na és egyébként mi van Lacival? Múlthéten láttam,hogy nagyon egymás nyakán lógtatok.
Lány2: Á,semmi... úgy voltam vele,hogy talán,de mégse
Lány1: Mivan?
Lány2: Hát tudod,tök kedves meg amikor találkozunk udvarias,meg igyekszik a közelemben lenni,de facebookon valahogy akadozik a beszélgetés,ott mintha nem is léteznék neki.

Ha valaha is rábukkan erre,üzenem Lacinak,hogy kapja össze magát, fenébe a csokor virággal meg az udvariassággal és dobjon legalább egy kommentet szegény naivánknak, had érezze szerencsétlen,hogy tényleg számít!

Minden első bejegyzés olyan nevetségesen fületlen-farkatlan. Próbálkozni kellene valami összegzéssel vagy legalábbis körbeírni,hogy nagyjából miről fog szólni a nagy odamondás és hogy miért is csinálta az illető a blogot. Jelen esetben nem történt semmi drasztikus, igazából csak hiányzik ez a blogolósdi,hogy leírhassam azokat a dolgokat,amiken nap közben agyalok. Nincsen tematika, se semmi, ez csak úgy lesz,magamnak. Néha egy-két sor,máskor meg két oldalas ömlengés valamiről,ami éppen megtörtént velem. Nagyon remélem,hogy ezt most nem hagyom abba pár hónap után és kitart a lelkesedés.

Egy huszonhárom éves egyetemista lány végül is miről írhatna? Munkakeresésről, egyetemről, magánéletről, arról,hogy ki hogyan találja meg önmagát vagy milyen zsákutcákba fut,míg keresi azt a valakit, aki igazán Ő. Ha egyáltalán megtaláljuk. Bár lehet,hogy csak felesleges mánia úgy leélni egy egész életet,hogy keresünk, határvonalakat húzunk és diagnosztizálunk, dobozolunk,címkézünk és a címkéink alapján próbálunk lenni valamilyenek. Saját magunk felett ítélkezünk a legkeményebben. Szinte egyikünk sem mer igazán önmaga lenni,és nem azért,mert a környezetünk elítélne (szerintünk), hanem azért,mert mi magunk vagyunk néha túl gyávák ahhoz, hogy beismerjük a személyes kis dolgainkat. Magunkban építünk fel egy ideális énképet,és ami kicsit nem passzol bele, azt mereven kiiktatjuk és eszünkbe sem jut aszerint élni,amit pedig olyan bőszen hangoztatunk: olyan vagyok,amilyen. 

Honnan jó egy ember és hol van az a határ,ahonnan már rossz? Egy darabig azt hittem,hogy jó emberismerő vagyok,de az elmúlt két évben rá kellett jönnöm,hogy ritka vacak az ítélőképességem,ha olyan emberekről van szó, akik egy icipici befolyással is bírnak az életemre. Ez van, falaknak ütközök, de egyetlen dolgot szeretek magamban: azt,hogy makacs vagyok. Ha valami fontos,és egyszer megszeretem (csak egy kicsit is) akkor nem engedem el könnyen. Persze,ennek megvan a maga rossz oldala is, mivel hajlamos vagyok ragaszkodni olyan emberekhez is, akik inkább csak ártanak nekem és végtelen plusz egy pofára esés kell ahhoz,hogy belássam,hogy talán jobb lenne nélküle. Utána persze meg jön a nagy sírás-rívás, mert összeomlik a kis dédelgetett álomképem és be kell látnom,hogy az illető,akibe minden idealizmusom és hitem belevetettem egészen konkrétan csak egy seggfej és hülye voltam. De néha előfordul,hogy az idő és a dologba fektetett energia igazolja önmagát és megtalálom azt,amiben végig hittem,hogy ott van. Olyankor pedig minden pofon helye enyhül és már balzsam sem kell a sebekre. A többi seb pedig,ami ott marad csak hasznos:a részeim lettek, talán segítenek,hogy a továbbiakban kicsivel okosabb legyek és most már tényleg csak olyan embereket gyűjtsek magam köré,akik valójában is odavalóak. Mindenesetre a tévedéseimet sem szégyellem. A mai napig megőriztem minden emberből valamit,amit (minden átélt dráma ellenére) imádok bennük és tudok értékelni. Belőlük építettem fel a jelenlegi önmagamat,mindenki egy-egy jó oldala vagy vonása hozzátesz egy picit ahhoz a valamihez,amit magamban őrizgetek: hogy lehet szeretni az embereket és le lehet élni úgy egy életet, hogy a legvégén majd hálás tudjak lenni mindenért amim volt és lehet.